Minden reggel, amikor megébredek, még sötétség van, aztán együtt megyek a nappal, ahogy jön fel a nap és világosodik, bennem is úgy tisztulnak és fényesednek ki a gondolatok/ érzések. Reggelente leülök a kis ablakom elé- ezt látom- ami a fotón van és mély hálát érzek az életemerért, hogy ezt láthatom, ezt megélhetem
Figyelem, ahogy a levelek könnyedén hajladoznak a hajnali frissítő szellő érintésében, mennyire könnyed, mennyire rugalmas, mennyire természetes…lenyűgöző! értékes pillanatok ezek, szinte beégnek, érzem a fontosságát annak, hogy most mindenegyes pillanatot maximális figyelemben és tudatossággal éljek meg, valahogy így minden más, minden annyira Valódi.
Aztán ma reggel megláttam egy like-ot a néhány napja kitett képemre, amit magamról tettem ki. A fiamtól, aki hál’istennek nem nagy “fészbukolós”, és elkezdtek pottyogni a könnyeim, ha akartam volna se tudtam volna abbahagyni…annyira hiányzik, főleg most, amikor is múlt éjjel újra éltem a legapróbb részletességgel a szülésemet, ami nem ma volt, és nem volt éppen komplikáció mentes séta galopp.
Aztán ez a hiányérzet mélyebbre vitt, mintha belökött volna egy feneketlen kútba, ami már túlmutatott a szülő-gyermek kapcsolaton, valahogy egy őrületes hiányérzetként definiálható mélység tátong bennem állandóan lüktető éhséggel. Mi ez az éhség, ki hiányzik ilyen nagyon?
Hmm… magamnak hiányzom, önmagam töredékeit megélve a több felvonásos felszínes Énszínházban annyira fájdalmasan hiányolom (hiányoljuk) az Egészet, hogy-e fájdalom elkerülése végett a folyamatos pótcselekvésekbe, függősségekbe és ego püffesztő folyamatokba kerülve tengődünk.
Elég! Üvölt bennem egy hang, egyszer meg kell állítani ezt a folyamatot, (Itt és Most) amiben az öntudatlanul ismételgetett láncszemek egy idő után végzetté növik ki magukat…
Úgyhogy, szép színes lufikat pukkangatok ki, ééés nagyon felszabadító a megrendültségével együtt.
Holnap este megérkezik a 7.szertartás, várom…