- Amikor azt hisszük állunk, valójában már úton vagyunk. -
Van valami ebben a tóban, ami beszédes úgy, hogy közben csendben hallgat.
A felszínen csak szürkeség és
mozdulatlanság, de az ágak a víz alatt emlékeztetnek arra, mennyi mindent lefagyasztunk magunkban, ahogy telnek az évek. Érzéseket, emlékeket, kimondatlan gondolatokat.
Újra és újra saját régi rétegeink más köntösben köszönnek vissza — azok, amiket sokáig rejtve tartottunk, félelemből vagy megszokásból.
Aztán egyszercsak valami enged.
Nem látványosan. Nincsenek világot megváltó nagy felismerések, inkább egy halk belső mozdulat-amit talán észre sem veszel- csak utólag, de érezhetően valami könnyebb lesz, valami kitisztul. Mintha a lélek olyan rétegei olvadnának fel ilyenkor, amelyek egy ideje feledésbe merültek.
A változás is néha pont így jön.
Nem hívja fel magára a figyelmet és nem rúgja be az ajtót, csak lassan, mélyről elindul a játszmamentes legtisztább forrásból…
És ez így elég. Pont elég.
(Saját fotó- Horvátország)